A zenetanulás nagyon sokáig úri és egyházi kiváltság volt – leginkább azért, mert kevesen engedhették meg maguknak a magántanítás luxusát.

Tény, hogy „szimultán” hangszeres oktatást adni eredményesen nem igazán lehet, hiszen a bármilyen zeneszerszámon játszani megtanulni nemcsak elméleti, hanem gyakorlati tudás, technika megszerzése is, ez pedig koncentrációt, a tanár és a tanuló elmélyült figyelmét igényli, vagyis leginkább egyéni képzést feltételez. A tanár tehát nem járhat úgy körbe a diákjai között egy nagy „gyakorlószobában” úgy mint a személyi edző egy fitneszteremben.

A zeneiskolák – melyek hazánkban a második világháború után jelentek meg nagyobb számban – azáltal, hogy az elméleti tudást (a szolfézst, összhangzattani alapokat) csoportosan, a hangszeres és énekes képzést pedig mindenkinek ugyanazon a helyszínen, de lényegében magánórák keretében adják át, lehetővé teszik, hogy könnyen elérhetően és mégis „gazdaságosan” tanulhasson bárki hangszeren játszani, illetve képezhesse a hangját. Külön előnye az félig „általános”, félig „magán” képzésnek, hogy a többi, azonos helyen, de más tanszakon tanuló diákkal könnyen lehet zenekart alakítani, és így az együtt muzsikálást is megismerni, megszeretni. Aki pedig képes másokkal együtt mind maga, mind pedig mások (a Közönség!) számára élvezhető dallamokat játszani, a mesterség igazi tudásának, magas szintű művelésének küszöbére ért. Arra a szintre, ahol mindenképpen öröm a zenélés, még ha nem is hív fellépni a Művészetek Palotája, a Metropolitan Opera vagy a Scala.

Zenét tanulni persze nemcsak egyszerűen megengedhető, a zenetanulásban való kitartás haszna pedig nemcsak az (újra)alkotás öröme. Agykutatók, pszichológusok, pedagógusok egyöntetűen hangsúlyozzák a zenetanulás jelentőségét, mely hozzájárul a kreativitás, a tehetség, az önismeret, az önkifejezés képességének felismeréséhez és kibontásához. Azt mindenki tudja, milyen fontos szerepet játszik a játék: ezáltal érik, fejlődik a gyermek, él át és ért meg szituációkat, kockáztat és sikerélményhez jut, ezen keresztül bontakozik ki szelleme, személyisége. S ami a legfontosabb: elvonatkoztat, empátiáját fejleszti, megtanul viselkedni, esztétikai elvárásai, példaképei lesznek. Ezt a fajta fejlődést a hangszeres és zenekari játék minden más gyakorlatnál könnyebben, mégis eredményesebben mozdítja elő.

A lényeg: a zenetanulás, a művészeti tevékenység mintát ad, nem egyszerű lexikális tudást, nem cél nélküli versenyfutást. Alkotó együttműködésre és a hibák korrigálására nevel. A zeneoktatás helye olyan iskola, mely mindenkinek szól és olyan speciális nevelési igényt elégít ki, melynek jelentőségét – éppen magyar tudósok és zeneszerzők munkássága nyomán – ma a világon mindenhol elismerik Európától Új-Zélandon át Japánig. A személyre szabott fejlesztésnek a zeneoktatás intézményein kívül jelenleg egyedül a legelitebb magánképzésekben vannak értékelhető eredményei Magyarországon.

A zeneoktatás sikerének titka a fentiekben elmondottakban, leírtakban rejlik: a képességek kibontakozásának csak részben a tanár és az oktatási módszer a kulcsa – a legfontosabb a zene és a hozzá kapcsolódó gondolatok-motivációk megismerése, megértése, valamint az alkotás (szereplés) és az együttműködés felelőssége. Ezek által válhatnak a jó zeneiskolákból (például tőlünk) kikerülő gyermekek sikeressé – nemcsak a zenében.